Ács Ibolya: „Kiugrott a gombóc a fazékbul…”

Az ablakon keresztül figyeltem őket.

- Az én kis büszkeségeim, drága kincseim… - kezdtem el dicsérni őket, amikor Kevin egy nagyot kiáltott.

- Nézd Beni, ott az ellenség! Fejezzük le, úgyis olyan piros az orra. – lelkendezett és lesújtott a szélben ringó vörös rózsámra.

- Jaj, ne bántsátok, az a kedvenc virágom! – futottam ki hozzájuk, de már késő volt. A bimbó ott feküdt a porban.

- Na, véged van, te vörös ördög. – nyugtázta Beni hadvezér és már éppen felemelte a kardját, amikor felpillantott a megdöbbent arcomra.

Odatotyogott hozzám és átölelte a combomat.

- Ne legyél mérges mamikám. Az ellenség nem halt meg, csak megájult. Úgy, ahogy a szomszéd néni mesélte. Tudod, lement neki a cukorja.- csacsogta.

- Nem megájult, hanem elájult. – javítottam ki.

- Mi is ájulunk, ha nem megy le a cukorka, ide le, a pocinkba. Ma-ma, édest kérünk, ma-ma, édest kérünk! – követelték kánonban.

- Na, most már elég! Irány be a konyhába, mert még kiirtjátok a virágoskertem. – emeltem fel a hangom.

Erre a két „hadvezér” gavallérrá változott. Kevin felemelte a porba hullt rózsát, és felém nyújtotta.

- Ezt neked szedtem. Te vagy a legjobb mamika a világon. – szólt határozottan, és egy nyálas puszit nyomott az arcomra.

- Én is! Én is puszit adok. Olyan jó a zillatot mama. Mit főzöl? - tudakolta Beni és ő is odafurakodott hozzám.

Ott csüngtek rajtam, mint gyümölcsök a fán, és nekem elpárolgott minden haragom és mérgem, hiszen ezt a két kis csintalant nem lehet, nem szeretni. Elérzékenyülve tessékeltem be őket a konyhába, ahol éppen a gombóc tésztájához főztem a főtt krumplit.

- Most majd segítetek nekem. Jó lesz fiúcskák? De először kézmosás. Méghozzá jó alaposan. – kísértem be őket a mosdóba.

- Én, én mosom meg először. Én vagyok az idősebb. – jelentette ki Kevin, és félrelökve az öccsét, megeresztette a csapot.

- Én akarok lenni az első! Én már nagy vagyok. – hadakozott Beni, majd egy hatalmas adag folyékony szappant nyomott a tenyerébe.

- Te utolsó vagy! Én születtem elsőnek, már öt éves vagyok. – spriccelte le bátyusa a mellette toporgót.

Ám azt se kellett félteni. A szappanos kezével olyat csapott Kevinre, hogy az egész arca csupa hab lett. Így ismét megvolt a nagy galiba. Ilyenkor nem lehet igazságot tenni, cselhez kell folyamodni.

- Fiúk, kicsit csendesebben. Segítsetek csak a mamának. Nem jut eszembe, hogy kezdődik a „Kézmosás, minden nap vár ránk…” című dal. – kérdeztem tőlük, és úgy tettem, mintha tényleg elfelejtettem volna.

Erre mintha mi sem történt volna, elkezdték teli torokból énekelni: „Rázzuk, rázzuk, rázzuk, megszárad az úgy!” És olyan becsületesen rázták vizes kis praclijaikat, hogy jutott víz a csempétől kezdve, a frissen mosott, száradó ruhákra és az addig tündöklő tükörre is.

- Most már patyolat tiszták vagytok. – nyugtáztam sóhajtva, és miközben a konyhába kísértem őket, azon gondolkoztam, vajon mennyi időbe telik majd rendet rakni a fürdőszobában a nagy kézmosás után?

De sajnos már újabb ötletekkel álltak elő. Kevin a krumplinyomóval megbokszolta a dobozt, amelyből a liszt fehér hófelhőként lepte be az asztalt és a bútorokat. Beni pedig a tésztaszűrővel kergette a zavarodottan röpködő legyet, amely szerencsétlenségére pont a mi szobánkba tévedt be.

- Hess te tolvaj légy! Ez a lekvár az enyém! – hessegette és nagyot csapott a könyvespolcra.

A déditől örökségbe kapott váza éppen hogy megúszta. Az utolsó percben kaptam el, még mielőtt leesett volna. Ekkor már éreztem, hogy itt az ideje mélyeket lélegeznem, mert kifog rajtam ez a két örökmozgó. Mentő ötletem támadt.

- Játsszuk el kincseim a „Kiugrott a gombóc” című mondókát. Ki lesz a molnár? Hát a gombóc, aki kiugrik a fazékból? – kérdeztem tőlük.

Erre Kevin elővette a ruháskosarat és boldogan kijelentette:

- Én vagyok a molnár, ez meg a fazekam. De hol van a gombóc?

- Gombóc vagyok. Én vagyok a szilvás gombóc! – kiáltozta Beni és beleült a kosárba.

- Fuss velem Kevcsó, én meg majd kiugrok! – nevetett a kis kópé.

- Nehéz vagy, de majd megpróbálom. – erőlködött Kevin.

Itt már rájöttem, hogy meggondolatlan ajánlattal álltam elő, és valahogy szerettem volna véget vetni ennek a játéknak, amikor csöngetést hallottunk. A postás állt a kapuban és integetett, hogy jöjjek ki, mert ajánlott levelem érkezett.

- Legyetek jók kiscsillagaim, és ne nyúljatok semmihez, ami az asztalon van. A mami rögtön jön. – futottam ki a levélhordóhoz és miközben a küldeménnyel a kezemben már visszafelé siettem, őszintén abban reménykedtem, hogy ez a rövid idő alatt nem lett igazi csatatér a konyhám.

Az, hogy nem hallottam a két jómadár hangját, már rossz előjel volt. Ilyenkor szokták valami csínytevésen törni a buksijukat.

De most az egyszer tévedtem. Nem volt törött tányér, homlokon nőtt pukli, sőt még az asztalterítő se landolt a padlóra.

Az én két unokám egymást átölelve szunyókált a ruháskosárban, amely most mesebeli fazékká változott. Ők pedig igazi gombócokként kuporogtak benne. Sőt, hogy élethűbb legyen a mondóka, a szilváslekváros üveget is a kezükben szorongatták. Persze előtte egy kicsit megdézsmálták, mert a gyümölcsíz próbája az evés. Nem igaz? Beni még félálmában motyogott is valami ilyesmit: „Stul, stul, stul, lekvárostul…”

Néztem azt a két kis kipirult arcot, a maszatos szájaikat, a lekvártól összeragadt hajtincseiket, és könnybe lábadt szemekkel csak ennyit suttogtam: „Nagyon szeretlek benneteket.”

Ebből a jóleső merengésből az éppen akkor hazaérkező fiam hangja ébresztett fel.

- Szia, anyu! Jók voltak a fiúk? Hát itt meg mi történt? – tátotta el a száját.

Erre csak megvontam a vállam.

- Ők a legjobb unokák a világon. Ez is egy átlagos napunk volt. – nevettem el magam és rákacsintottam az én két maszatos „gombócomra”.