Obbágy László: Megsárgult levelek

Szeretetük és jókedvük mellett egy kis palacsinta, csőröge mindig akad Nagyiéknál. De nemcsak a finomságok miatt szeretek hozzájuk menni. Sokszor mesélnek régi dolgokról, háborúról, udvarlásról, az ötvenhatos forradalomról, éhezésről, szegénységről; olyan eseményekről, amelyekről még történelem órán sem biztos, hogy tanulunk.

Legutóbb is tátott szájjal hallgattam nagymamát, amikor egy ládikából elővett néhány megsárgult papirost.

– Ezt a lapot írta nekem nagyapátok negyvennyolc éve, első találkozásunk után – mondta elgondolkodva.

– Egy diszkóban találkoztatok? – kérdeztem kíváncsian.

– Nem úgy volt az, kisunokám! Templomnézés ürügyén sorra látogatta nagyapátok a görögkatolikus parókiákat, és ha már úgyis ott járt, hát a férjhez adandó paplányok láttán se csukta be a szemét…

– Épp libát tömött nagyanyátok – kapcsolódott be a beszélgetésbe nagyapa. – Takaros teremtés volt. Mit ne mondjak, azonnal megtetszett!

Ekkor már kezemben is volt a képeslap.

– Elolvashatom? – kérdeztem izgatottan. S választ sem várva már betűztem is: „Az idegent befogadó s az éhezőnek ételt adó kis gazdasszonynak a viszontlátásig is kézcsókkal köszönetet mond: Marci.” – Nagymama! Hány évig tetszett nagyapával járni?

– Akkoriban nem együttjárásról beszéltünk. Én udvaroltam nagymamádnak – helyesbítette kérdésemet nagyapa.

– Hétszer találkoztunk, és össze is házasodtunk – szólt mosolyogva, emlékeibe merülve nagymama.

– Jó döntés volt, nagyika! Hat gyerek, huszonkét unoka nem semmi! – kiáltottam lelkesen.

Ekkor vettem észre a másik megsárgult borítékot.

– Hát ez a másik levél? – kíváncsiskodtam tovább.

– Dédnagyapád ebben a levélben kérte meg a kezemet nagyapádnak édesapámtól, vagyis a másik dédnagyapádtól – válaszolta nagymama, de ezt bizony kétszer is el kellett magyaráznia.

– Ezt is megmutatod?

S már ki is vettem a kezéből az ünnepélyes, szép betűkkel írt levelet. Az olvasás lassan ment: „Minthogy a szülők imádságai erősítik a házak alapjait, hozzád fordulok feleségemmel, Erzsikémmel együtt, és az új házhoz felajánljuk tartóoszlopnak Marci fiúnkat, ha te hozzáadod átkaroló és védelmező termékeny szőlőtőnek Margitkádat. Úgy látom, a fiatalok részéről megvan a hajlandóság, a kölcsönös szeretet, mi egyedül lehet alapja a jó házasságnak.”

– Olyan szépen fogalmaz dédnagyapa! De kár, hogy őt már nem ismerhettem! Mintha egy romantikus regényt olvasnék! – mondtam meghatódva.

– Pedig ez valóság volt – fűzte hozzá csendesen nagyapám.

– Nagyi! Te szuperül választottál negyvennyolc éve! Tíz év múlva ugye nekem is segítesz?

– Hát persze! Ha akkor is elfogadod a tanácsomat… – válaszolta kedvesen nagymama, miközben pajkosan rám kacsintott.

– Nagyapa! Ugye lefénymásolhatom ezt a két levelet? Ötven év múlva én is megmutathatnám az unokáimnak!

– Természetesen. Boldog vagyok, ha megőrzitek. A te unokáid akkor már a szépapjuk levelét olvassák majd!

– A ládikában van még néhány levél… – szólalt meg újra sokat sejtetően nagymama.

– Hat-nyolc év múlva, akár élek még, akár nem, a szerelmes leveleinkbe is belekukkanthatsz – mondta remegő hangon búszúzóul nagyapa. Nagymama meg letörölt egy könnycseppet az arcáról.

Beszélgetésünk után még segítettem nagyapát kivezetni a konyhába. Szegény alig bír már járni, gyakran el is esik.

Amikor nagymama kikísért, az ajtóból még visszaszóltam neki:

– Nagyika! Idejében szólj, ha találtál egy nekem való srácot!

Nevetve váltunk el. Én pedig a biciklin hazáig azon gondolkodtam, vajon ötven év után én is úgy fogom-e majd szeretni a férjemet, mint ahogy nagymama szereti beteg nagyapámat.